elfog valami érzés, valami folytogató gondolat, hogy azt, aki nálam több, aki miatt nem tudok előrelépni az életemben, aki hátráltat... hogy azt egyszerűen meg kellene ölnöm.
valahogyan. valamikor.
Patrick adta az ötletet. nyilván. ki más.
irigylem azt a szabadságot, azt a módszerességet, ahogy előkészíti ezeket az eseményeket. ahogy megtervezi, majd irányítja a történetet.
beborít mindent újságpapírral. a gyönyörű lakását. majd meghívja az áldozatát magához. itallal kínálja. zenét hallgatnak. Patrick zenét elemez. mert imádja.
majd elő a láncfűrészt ésssssssss.... bőr, hús, csont... így sorjában... belehatol. fröcsög a vér. mindenfelé. és darabol. egyre nagyobb élvezettel. illetve az élvezet az állandó. konstans magasfokú.
sokszor nekem is csak ez lenne megoldás. egyszerűen feldarabolni az ellenlábast. a gyűlölt személyt. összecsomagolni, majd beledobni a Dunába. vagy elpakolni a hűtőbe. vagy egyszerűen csak beakasztani a gardróbba.
többször elképzeltem már, ahogy valaki fejébe baltát vágok, a koponyája hangos reccsenéssel hasad szét. az agyvelője láthatóvá válik.
és jaj, mennyi ilyen ember van, akiből már csak a hangos reccsenésre lennék kíváncsi...
néha
2008.03.07. 22:05 Petra Bateman
Szólj hozzá!
Címkék: vérfagyi
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://hungarianpsycho.blog.hu/api/trackback/id/tr18370594
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
