hétköznapok. telnek sorban egymás után. hol eseménytelenül, hol meg éppen ellenkezőleg. sokminden foglalkoztat. íráskényszer jött. s talán majd megy. de most van.
az a fajta publikálás kényszer, amikor lerakom az újságot/könyvet amit éppen olvasok, magamra rántom a notebookot, feltépem és kalapálni kezdem a billentyűzetet. közben félighalk zene szól. gondolataim messze járnak. nagyon messze. és sokfelé.
beszélgetek a gyerekkel. "hova tart a Világ? hova tartok én? hova tart az életem?
van-e vége? (nyilván van) mikor van vége? hogy lesz vége?"
a gyerek csak néz rám bambán: "mi van veled?"
"áh, semmi." legyintek. kicsit magamra maradtam. kicsit most elég lett mindenből. mindenkiből.
a gyerek meg néz tovább. "segíthetek?" kérdi.
"áh, bár tudnál..." megsimogatom a fejét. próbálok megnyugtatóan nézni rá. nem könnyű. látja rajtam, hogy erőltetem. hogy nem szívből jön. rámmosolyog. ez az a mosoly, ami egyébként minden gondomat feledtetni tudja. egyébként. most nem. jóideje nem. és még sokáig nem. felelősséggel tartozom érte. össze kell szednem magam. de az most olyan nehéz.
ha tudnám mi a bajom, talán könnyebb lenne. najó, tudom. vagy mégsem. igazából annyi a baj, ami kereng körülöttem, hogy már csak kapkodom a fejem...
mindennapok
2008.03.07. 21:10 Petra Bateman
Szólj hozzá!
Címkék: agyal
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://hungarianpsycho.blog.hu/api/trackback/id/tr52370502
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
